A nyugat-német új hullám Fassbinder melletti másik kiemelkedő alakja, Werner Herzog ezzel a darabjával tűnt fel. Noha korábban már négy nagyjátékfilmet is rendezett, csak az Aguirrével ismerte meg nevét a világ, ráadásul ezzel kezdődött legendássá lett munkakapcsolata is „kedves ellenségével”, Klaus Kinskivel, mely még négy további közös művet eredményezett. A forgatás maga is külön filmet érdemelne: Gaspar de Carvajal naplója, ami alapján az Aguirre készült, soha nem létezett, Herzog lopott kamerával forgatott, amikor pedig Kinski ott akarta hagyni az egész stábot, a rendező egyszerűen megfenyegette, hogy ott helyben lelövi – mindezek kiderülnek a DVD-kiadáson található alapos audiokommentárból is.
Az Aguirre a XVII. században, a gyarmatosítások korában játszódik. 1560 végén a spanyol hódítók egy csoportja a dél-amerikai dzsungel mélyébe indult, hogy megtalálja az inkáktól hallott titokzatos aranyvárost, El Doradót, ám az expedíció folyamán mindannyian életüket vesztették. Aguirre a vezető helyetteseként kezdte meg az utat, de hamarosan ő lett a parancsnok, s minél keményebb uralmat próbált építeni maga köré, annál kevesebb embere marad, akin ezt gyakorolhatná is.
A filmben mindaz megtalálható, ami Herzog számára valaha is érdekes volt: az ősi, ember által érintetlen világ és a „modern” civilizáció találkozása és összecsapása, valamint a megszállott, kirekesztett (vagy éppen önmagát kirekesztő) ember. Aguirre éppoly megszállottan keresi El Doradót és építi ki saját kis uralmát, ahogy Fitzcarraldo keresztülvontatta hajóját egy hegyen, hogy operát építhessen a dzsungel közepén, ahogy Nosferatu szenvedett a szerelemért és a halhatatlanságtól, vagy ahogy Woyzeck próbált kitörni mindabból a megaláztatásból és kizsákmányolásból, amelyben vegetált. Aguirre kudarca és bukása azonban oly drámai és hatalmas, amennyire egyiküké sem – a záró képsorokat nem könnyű elfelejtenünk.
