A felháborodáson túl valószínűleg némi szégyenérzet, egyfajta görcsös kötelességtudat, és persze a film alapjául szolgáló könyv hihetetlen sikere miatt történhetett meg, hogy az események után alig négy évvel, már 1976-ban elkészült a Watergate botrányról szóló Az elnök emberei. Bob Woodward (Robert Redford), a Washington Post zöldfülűje hamar kiszúrja, hogy nem csupán sima betörés történt a demokrata párt főhadiszállásán. Egyre több jel utal arra, hogy a republikánus párt áll a háttérben, csak erre bizonyítékokat szinte lehetetlen szerezni. Woodward Carl Bernstein (Dustin Hoffmann) személyében egy rámenős társat, főnökétől, Bradlee-től (Jason Robards) pedig szabad kezet kap, és bár sokan próbálják benne megakadályozni, egyre megdöbbentőbb összefonódásokra lel.
Az elnök emberei a témájából adódó erős krimi jellegen túl a média világát is hatásosan ábrázolja, az újságírói hivatást, annak szociális felelősségét is bemutatja, miközben igen komoly nemzeti lelkiismeret-vizsgálatot tart. Bernstein és Woodward játszmái a névtelen informátorokkal, minden apróságba belekapaszkodó, megszállott munkamódszerük bemutatása izgalmasabb és fordulatosabb filmet eredményezett, mint a legtöbb orrba-szájba lövöldözős detektívfilm. Nem kell ahhoz egy csepp vérnek sem elfolynia, hogy folyamatosan féltsük a „Nagy Testvér” ellen harcoló publicistákat. Mindemellett Pakula nem megy el szó nélkül a korhangulat mellett sem: filmjében visszaköszön ugyanaz az üldözési mánia és a hétköznapi emberek komoly rettegése a mindent felügyelő állami szervektől, ami például az egy évvel korábban bemutatott A keselyű három napjában is megfogalmazódott. Az elnök emberei nem csak egy megtörtént esemény pontos rekonstruálásának igényével (Pakula filmje éppen akkor ér véget, amikor a felszínen még csak elkezdődnek az események), de egy éles társadalom-, és főleg hatalomkritika hirdetésének céljából is készült.
