"Minden színésznőnek és nőnek, aki szerepet játszik, akik szerepet játszanak, és nővé változnak, és mindenkinek, aki anya akar lenni." Almodóvar a tőle megszokott szerelmi ötszögtörténetek abszurditását is felülmúlja ebben a történetben. Arról számol be, hogy mit tehet egy nő, akihez a férje magát nővé
operáltatva tér vissza, miközben
hímsovinizmusát továbbra sem tudja lemosni.
Mihez kezd egy szociális munkásként prostikkal foglalkozó nővérke, amikor beleszeret egy transzvesztitába, aki ráadásul HIV-pozitív. Az egyik nő elveszti tizenhét éves fiát, akit megfosztott az apjától, mert szégyellte, mivé lett. S a sors összehozza egy másik nővel, akiben mintha fiatalkori önmaga térne vissza. Általa kap még egy esélyt arra, hogy feloldja az elmulasztott, a ki nem mondott dolgok okozta fojtogató érzést. A film szimbolikus jelentőségű momentuma a Vágy villamosa c. darab, mely az anyát összehozta a szerelmével, mely elválasztotta a fiától, mely megteremti barátnője jövőjét, és számára is sorsfordító lesz. Az események kusza szálai keresgélik egymás idegvégződéseit, hogy ezernyi emberi buktatón, konfliktuson keresztül rávilágítsanak arra, hogy a problémákkal szembe kell nézni, hogy a másságot el kell fogadni, felnőttként, anyaként őszintévé kell válnunk. A fiú írónak készült, az anyjáról akart írni egy novellát, arról a nőről, akit imádott, és akiről szinte semmit sem tudott. Igaz történetét talán majd reinkarnálódott énjének sikerül befejeznie. Ajánlom mindenkinek!
2010. december 12. 13:28 - Nagypál Szabolcs
A szokásos női darab Álmodóvártól, akik az egyetlen igazi férfit hamar kivezeti a történetből, hogy maradhassanak a nők, illetve akik nőket játszanak. A mű ajánlása: „Minden színésznőnek és nőnek, aki szerepet játszik, akik szerepet játszanak, és nővé változnak, és mindenkinek, aki anya akar lenni.” Négy nő áll a történet tengelyében: az anya, a színésznő, a szent és a bűnös. A nők nem toleránsak, hanem balekok és kicsit leszbikusok; és lépre csalja őket egy hímsoviniszta csöcsökkel. A főszereplőnek, Manuelának ennek megfelelően három nemzedéknyi István adatik; a film pedig remekül beválhatik mint szervátültetési vitaindító is. Agrado magánbeszéde (monológja) a színházban az argentin Lola Membrives (1888–1969) életének egyik mozzanatán alapszik. Amikor elköltözik az egyik szereplő, elviszi társa hetvenes évekbéli újságjait is, amelyek ihlették. Most először Barcelonába helyezi a rendező történetet, amelyben összefoglalást ad egy szubkultúráról, egy szappanoperányi mellékszállal. Tulajdonképpen mindegyik filmjében ugyanazt a környezetet, miliőt görgeti; ami azt is jelenti, hogy egyéni, csak őrá jellemző stílusa van. Giccses, habos-cukros, édeskés és édesbús érzelgősség (szentimentalizmus) jellemzi, melodráma és vígjáték keveréke. Extrém, bizarr és groteszk szereplőket vonultat föl, akiket a rendező nagy-nagy szeretettel ábrázol és szemlél. Egészen jézusi a tekintet, ahogy nem a bűnöst látja a rendező a másikban, hanem az embert. Aki persze annál hitelesebb, minél inkább hasonlít a magáról megálmodott képre. A végén azonban mégsem tudunk meg mindent az édesanyáról.
2011. április 5. 00:08 - Nagypál Szabolcs
Puzsér Róbert és Nagypál Szabolcs a filmről beszélgetnek:
http://www.archive.org/details/2010-12-11_-_ahm
