Csak ülök és hallgatom a slágereket, és „játszani” látom a színészeket. És anekdotákat látok, és szerelmet látok, és szenvedést látok, és háborút látok, és túlélést látok, és örömet látok, meg azt a korszakot, amiről már csak a nagymamám, meg a fényképei mesélnek, amikor van egy kis időm rájuk. (Nem nagyon.) Mert messze van már az az idő, és a XXI.
század gyermekének egészen másról szól a világ - mégis borsózik a hátam, mikor azt hallom, hogy „...engem is csak égve dobtak el...”.
Ez a film szép és jó, és szívet melenget. Egyetlen szépséghibája az a bő harminc perc, amivel rövidebbnek kellene lennie. Nagymamával vagy anélkül, de tessék megnézni!
