Sam (Sean Penn) más, mint az átlagemberek. Másképpen él, másképpen gondolkodik és másképpen tud szeretni. Ő egy harminc körüli fiatalember, aki szellemileg kissé elmaradt sorstársaitól, értelmi képességei megközelitőleg egy hétéves gyermekének felelnek meg. Ennek ellenére köszöni szépen, jól van, sőt boldog. Felszolgál a Starbuck's-ban, és minden álma az, hogy egyszer majd rábizzák a kávéfőzőgép kezelését is. Saját kis szabályai szerint felépített élete egyik napról a másikra megváltozik, amikor megszületik a kislánya egy hajléktalan lánytól. Lucyt édesanyja nem kívánja felnevelni, ezért aztán az első adandó alkalommal lelép Samtől. A gyermeknevelés kezdeti akadályait anyatigriseket is megszégyenítő sikerrel veszi. Első közös hat évükben Lucy elválaszthatatlan társa lett gyermeklelkű édesapjának, az amerikai gyámügy azonban közbelép, szerintük az egyébként jó képességekkel rendelkező bájos kislány szellemi fejlődésére rossz hatással lehet, ha értelmi fogyatékos apjánál marad. Elindul hát a szívszoritó ádáz küzdelem - a Sam kontra gyámügy per. Csodával határos módon, no meg a sztárügyvédek kényszeres jótékonyságának köszönhetően, Lucyt és Samet a város egyik legjobb ügyvédnője (Michelle Pfeiffer) veszi védőszárnyai alá.
Jessie Nelson filmjének középpontjában kétségtelenül Sean Penn színészi alakítása áll, ami a tizenhárom évvel ezelőtti Esőembert alakító Dustin Hoffmanéval teljesen egyenértékű, pontos, precíz és felejthetetlen, mint ahogyan feljthetetlen marad Sam története is, ami itt-ott, talán néhány ember számára erősen szentimentális. A vége azonban mégis úgy tud megnyugtató és jó lenni, hogy közben nincs az embernek az az érzése, hogy persze ez is csak egy filmben történhetett így.
