Roman Polanski rendező többszörös díjnyertes filmje az egyik legnehezebb témát viszi vászonra. Nem is csak téma ez. Történelem, katasztrófa, hagyaték. Roman Polanski Wladyslaw Szpilman zongoraművész történetén keresztül állít emléket saját Holocaustjának, és a varsói gettó rabjainak. Tanúi lehetünk, ahogy az ünnepelt művész városát megszállják a nácik, családja és az ő életét ellehetetlenítik, sorstársait megalázzák. Végül felszámolják a gettó egy részét, Szpilman családját halálvonatra kényszerítik, míg az egyik őr kirántja a végzetes sorból a zongoristát. Szpilman megszökik a gettóból, és jótevői kegyelméből, elhagyott lakásokban bújkál a fellázadt Varsóban. A háború és a káosz egyre csak nő, a művészt az éhhalál fenyegeti. A nélkülözés megviseli testét, lelkét: a zongoristát már nem látjuk, csak egy földön kúszó éhező lényt. Mígnem egy náci tiszt rátalál a bujkálóra, és arra kéri, játsszon neki. Akkor a valószínűtlen, emberszerű lény pedig megmutatja, hogy sem az embert, sem az emberséget nem könnyű elpusztítani. Polanski távol marad a történettől, és - ezért sok kritika érte - távol tarja a közönséget is. Nem elborzasztani akar, hanem ábrázolni. Már-már észrevehetetlen, apró jelekkel, képekkel ábrázol. A film egy zongoristáról szól, kinek elvették szüleit, méltóságát, múltját, jövőjét, és kishíján életét is. Egy korról szól, amikor ez az ember elállatiasodott. A filmet Cannes-ban Arany Pálmával díjazták, kapott BAFTA-, César-, és Oscar-díjakat.
