2003. december 30. 14:25 - I.István

Volt egyszer egy Amerika A film -mint minden Sergio Leone mű- külön estét igényel, hiszen itt sem ússzuk meg két óra harminc perc alatt, de tartalmas az a közel négy óra,hisz ha úgy vesszük,két filmet látunk egyhuzamban. A három korszakot felölelő filmben kétségkívűl a gyerekkori részek,illetve a már felnőtt bandatagokat bemutató epizód rejti magában az igazi Amerika életérzését, míg az öregkori képek kissé visszahúzzák a két korszak pörgő eseményeit. (Megjegyzendő, hogy szükségesen, hisz a miből mi lett dologra akarta Sergio terelni a hangsúlyt, de ezáltal túl melankólikus lett a film- ez részben Ennio Moriccone már-már altató taktusainak is köszönhető.) Amerika kezdeti stádiumát elég jól oldották meg a frissen bevándorolt családok, és vándorok bemutatásával, ám a folytatással azonban fenntartásaim vannak. Az első, úgymond felvonásnál, a zsidó kölykök gangjei iszonyatosan jól tükrözik a kor szellemét, identitását,a " vagy ő, vagy én" elven alapúló társadalmi rétegben, ahol már szegénynek lenni is annyit tesz, hogy átjöttem,köszönöm, jól vagyok. A filmben a kor legjellegzetesebb elemeit láthatjuk, lásd a szalámi-árus öregtől, a zsinagógába igyekvő vén rabbikon át, egészen a smasszer rendőrig, mind-mind lenyomatai a kibontakozó Amerikának. Az egész blokk,ahol a srácok iskola híján tengetik mindenapjaikat olyan pöcegödör szagú,hogy szinte szagolható.( A Bronxi mesében is az tetszik, hogy bemutat egy még csak kialakulóban lévő klikket, ami aztán egész szervezetté nőné ki magát, ha nem hajtanának be a fekete területre koktélozni.) Itt is jól megvannak kreálva a jellemek, és szinte én is el-elképzelem magam Nudli szerepébe, aki a vízből halássza ki a tiltott dolgokat.Egészen a rivális banda megjelenéséig nagyon tempós, szinte már folyékony a film, ám miután Nudli leszúrja az egyik rivális gang-tagot, átfordul a film egy számomra monotonabb világba. Az ezt követő rész, a szabadulás is jó, hiszen a gengszerfilmeket kedvelők olyan arcokat láthatnak itt,amilyeneket csak a Godfather II.-ik részének flashback részeiben, és olyan - számunkra már gyerekesnek tűnő- helyzetekbe engednek betekintést, ami akkoriban bizony a megélhetést, és fennmaradást biztosította a bandáknak.De sajnos az elvárható aprítások, és Vendetták csak mérsékeltek és egy kibontakozóban lévő átverés helyett egy olyan területre terelődik a film, ami nem biztos, hogy érdekel minket.Ez pedig Nudli magánélete.Engem, személy szerint nem érdekel, hogy mi lett azzal a lánnyal,aki balettórákat vett a lisztes zsákok között, sokkal inkább figyeltem volna ha mondjuk Nudli, miután megmenekült a vérebektől, saját praxisba kezd, vagy egy újabb rivális gang elleni háborút, amiből csak egy kisebb szeletet kaptunk a középső epizód elején. A szereplők itt is pazarok, mint minden gengszerfilmben, és itt külön kiemelném Joe Pescit, aki szerepek híján addig csak a maga kis pizzáját sütögette valahol Tribeca egy kietlen sarkán. A kerettörténetek egyik királya, Sergio Leone egy olyan keretet rakott ehhez a filmhez,amit a szükséges rossz kategóriával tudnék jellemezni. Az egész filmben a jelenkor be-be ugró öregkori jelenetei ugyan segítenek megérteni,hogy mit is jelenthet valakinek visszatérni oda,ahol nem csak egy élet kezdete vette kezdetét,hanem egy egész kultúráé, ami ott,akkor bontakozott ki,virágzott fel, de sajnos ez el is nyújtja a filmet, és egy olyan vontatott vonalnak tűnik a másik két korszakhoz,hogy legszívesebben kivágnák az egészet, s csak a szeszcsempészet izgalmas világával tűzdelnénk tele. A film így is kétségkívűl az egyik legjobb darabja az Amerikát és az alvilágot bemutató sorozatnak,de szerintem az utóbbi kategóriában Coppola az örök első, bár a Keresztapa hosszúságát nézve, az is eléri a "biztos, hogy ilyen hosszúnak kell lennie?!" szintet.

2012. április 15. 23:39 - Nagypál Szabolcs

Krimi, dráma, rejtély és fantasy egyben; ugyanakkor ópiumos lázálom, rémálom, emléke-zés és visszatekintés. Sergio LEONE 14 évig készítette az utolsó filmjét, amelyhez öt spagetti-westernt le kellett forgatnia, hogy megengedjék neki; még a Keresztapa rendezését is visszautasította ezért. A vágás-történet (230-ról 140 perc): sohasem csinált többé filmet. Harry GREY (GOLDBERG) The Hoods című regénye (saját besúgó múltjáról a New York-i zsidó maffiában). Ennio MORRICONE mézédes zenéje. Noodles (Robert DE NIRO) a szerelme és a bűnöző életmód között vergődik; rejtélyes, a te-kintete sosem árulja el, mire gondol éppen, és arról mit is gondol pontosan; nem a szavak embere: egyszerre hős, förmedvény és rejtvény; az öreggé maszkírozott Niro pont úgy néz ki, mint a mai idős színész. Az állati énje tör elő belőle a késelésnél, majd a megerőszakolásnál is. A legnagyobb küzdelmét a lelkiismeretével vívja, hogy megbocsáthasson önmagának: a telefon csak csöng és csöng. Max (James WOODS) fölhasználja őt; kiszámíthatatlan; mindent és bármit elfogadunk tőle; lelketlen pszichopata; a barátja végre nemet tud néki mondani. Noodles szerelme, Deborah (Elizabeth MCGOVERN) egy senkinek tartja, ezért ő meg akarja valósítani az amerikai álmot. A film majdnem felében gyerekszínészek játszanak, akik WOODS és DE NIRO mozdulatait jelenítik meg. Ötven évet tekint át, három különböző korszakba vezet el (1920 körül, 1933, 1968). Egy ember egész életét elmeséli, és az árat, amelyet a döntéseiért fizetett; és mindez megjeleníti az amerikai álom ürességét. Ellenségek, majd barátok, majd megint ellenségek: szerelem, vágy, barátság, kapzsiság, árulás és az ártatlanság elvesztése. A rendező tudta nagyon jól, hogy pontosan mit is akar az egyes jelenetektől, és bőségesen hagyott rá nekünk időt, hogy elmerengjünk azon, vajon mi maradt ki. Remek átmenetek: frizbi, Yesterday. Az eltűnt idő nyomába ered (Marcel PROUST): „Csak az emlékeink maradtak.” Labirintusszerű, útvesztő emlékezés; a múlt sosem halott, hanem kihatással van a jelenre. Tulajdonképpen az idő áldozata. Mosoly a végén, szívettépő: többértelmű vég, amely arra is rávesz, hogy újra megnézze az ember a filmet elölről.