Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a jelenleg ötletszegénységben szenvedő Hollywoodban valakinek végre támadt egy friss ötlete a romantikus férfi-nő képletre, gyorsan elárulom, hogy egy 2000-es koreai film, a Siworae remake-jével állunk szemben. Ez a tény egy amerikai film kapcsán persze ma már nem számít hírnek, azonban mégis fontos megemlíteni, csak azért is ,hogy tisztában legyünk vele, ezúttal nem a "franchise folytatás", vagy a "halott sorozat feltámasztása" kategória került terítékre.
Alejandro Agresti argentín író-rendező négy évvel ezelőtt, Valentine című filmjével lépett fel a nemzetközi pályára. A film kedvező fogadtatása meggyőzte a stúdiófejeseket, hogy ha leszerződtetik a Ház a tónál elkészítésére, a forgatókönyvbe semmiképp ne engedjék beleírni. Ennek oka az, hogy még idejekorán felismerték a kockázatát, hogy egy bátrabb, kiforrottabb történetet kerekítene belőle, ellentétben Bruce Berman áthatóan komformizált szkriptjével - melyért vélhetően évekkel ezelőtt már súlyos pénzeket fizettek ki a szerzőnek és a koreai jogtulajdonosnak. Mivel Tom Hanks és Meg Ryan éppen nem értek rá, megszerezték hát Sandra Bullock-ot és Keanu Reeves-t, akik a Féktelenül óta most először játszanak újra együtt.
A történet egy, az idő folyásában két évet áthidaló varázslatos postaláda köré épül, mely szolgaian közvetíti a levélváltást két ember között, akik ugyanannak a háznak lakói voltak (vagy lesznek, attól függ, honnan nézzük). Az apja árnyékától frusztrált építész és a magányos doktornő szépen szövődő szerelmének meséje ugyan lekever néhány csattanós pofont az időparadoxonnak, de ez - a tapasztalt időutazók kivételével - az égvilágon senkit ne zavarjon. Bosszúságra már inkább adhat okot, hogy legalább két ponton teljes bizonyosságot szerezhetünk affelől, hogy ez egy kiváló film is lehetett volna. Ha esetleg valamelyik argentín olvasónk fenntart egy kétévet visszanyúló postaládát Alejandro Agresti házához, legyen szíves küldjön vissza neki néhány kritikát, talán másnapra tetszetősebbé válik a végső mű.
